A magyarok többsége a napos, meleg déli vidékekre vágyik, talán azért, mert nem is tudja igazán, mennyi élményt, miféle természeti szépségeket tartogathat egy utazás az északi tájakon. Lantos Gábor száz napot töltött Észak-Európa hét országában, élményeiről pedig könyvet írt. Május 17-én 18 órakor a Vörösmarty Mihály Könyvtár Olvasótermében (Székesfehérvár, Oskola utca 7.) tart vetített képes úti beszámolót a tapasztalatairól, a kalandjairól.
„Fogatlan eszkimókkal vacsorázott; a finn szaunában elszabadult vele a földi pokol; betért Norvégia legrégibb hot dog árusához; szánhúzó kutyákkal utazott” – egyebek között ezeket a kalandokat említik 100 nap északon – Riport, kaland, kihívás című könyvének ajánlójában:
-- Öt éve, 2013. január 2-án indultam el a száznapos expedícióra. Úgy éreztem, ki kell szállnom abból a taposómalomból, amelyben sportújságíróként éltem, és amelyben egyébként manapság is élek -- mesélte Lantos Gábor, akit arról faggattunk, miért éppen Észak-Európába vágyott. -- Korábban hivatalos utakon és magánemberként is rengeteget utaztam, bejártam négy földrészt, így eljutottam az északi országokba is. Úgy éreztem, hogy ezeket az országokat a magyarok csak nagyon felületesen ismerik, rengeteg sztereotípia él velük kapcsolatban, meg az ott élő emberekről. Azt tanítják az iskolában, hogy ott az év egyik felében a nappali világosság, a másik felében meg a sötétség uralkodik. Épp most olvastam egy áltudományos írást arról, miben rejlik a finnek boldogsága és boldogtalansága – az elemzés köszönő viszonyban sincs a valósággal. Az volt a célom, hogy olyan könyvet írjak, ami megmutatja Észak-Európa valódi arcát. Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Izlandon, Dániában, Grönlandon és a Feröer-szigeteken jártam, és szerencsére a kanapészörf jóvoltából egy csomó érdekes emberrel találkoztam, akik beengedtek az otthonukba, közelebbről megismerhettem a mindennapjaikat. Ez azt jelenti, hogy olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyekre az átlagturistának nem nagyon van lehetősége. No és máig tartó barátságok születtek: azóta is tartom a kapcsolatot egy finn családdal meg egy dél-svédországi magyar családdal.
Lantos Gábor szerint mind a hét országnak megvan a maga varázsa, mindegyik csodálatos természeti szépségekkel dicsekedhet. Dániában a legmagasabb domb 173 méterre van a tengerszint fölött, Norvégiában és Svédországban 2-3 ezer méteres hegyek magasodnak, aztán kihagyhatatlanok a norvég fjordok vagy az izlandi gejzírek. Ám az ismeretségek, az úton átélt kalandok révén azt is megtapasztalta, miként élnek együtt a természettel az emberek. Mert olykor egészen más szemlélettel tekintenek a dolgokra. Nálunk, ha tartósan meleg van, vagy ha egész nap esik az eső, mindenki panaszkodni kezd – az északi ember pedig úgy gondolja, nem az idő rossz, hanem az öltözéked. Talán ezért is nagyobb ott a nyugalom, sokkal kiegyensúlyozottabban élnek. Annak ellenére, hogy a nálunk ismert sztereotípia szerint arrafelé depressziósak az emberek. Lantos Gábor erre felsóhajt: „szeretnék én olyan depressziós lenni…” Hozzáteszi: persze, ott sem fenékig tejfel az élet, ott is akadnak gondok, de az biztos, hogy kevesebbet stresszelnek, mert más a szemléletük.
Minderről szó lesz majd az úti beszámolón, a könyvtár Olvasótermében, ahol képeken is láthatjuk majd a fantasztikus északi tájakat. Lantos Gábor egyébként a könyvnek köszönheti a feleségét is. Elárulta, hogy korábbi kapcsolataiban a közös nyaralások megtervezésénél már az úticél kiválasztása is zátonyra futott: tekintve, hogy ő nem vágyott a melegbe, a kavicsos, tengeri sünökkel (is) nehezített horvát tengerpartra. Ám miután megjelent a könyve, kiderült, hogy akad olyan magyar lány is, aki boldogan és kíváncsian utazik Észak-Norvégiába. Így aztán a kötet megjelenése után rátalált az igazira: Lappföldön tartották meg a templomi esküvőt.
